Menü
Fegyverkezési verseny
Villámháborús haditervek
Állóháború
Állóháború – lövészárok-hadviselés / állásháború
„A 20. században kibontakozó technikai forradalom hatására olyan nagy hatású fegyverek születtek, mint a gyorstüzelő lövegek (6-8 lövés/perc) és a géppuskák (250 lövés/perc). A hadseregek tűzereje a 20. század elejére – alig 50 év alatt – több mint húszszorosára nőtt, miközben a katonák szinte semmiféle védőeszközzel nem rendelkeztek.
Az első világháborúban az óriási pusztítóerővel szemben a katonák megtalálták a védekezés egyetlen lehetőségét – beásták magukat a földbe. Az első árkok mögött újabb és újabb vonalak, fedezékek, föld alatti bunkerek százai épültek ki. Egy hadsereg védelme elérte a 20-25 kilométeres mélységet, amely rendszerint két védőövből, övenként 2-3 állásból, az állások pedig 2-3 összefüggően kiépített lövészárokból álltak. Már 1915-re az a furcsa helyzet állt elő, hogy a támadásra felkészített és támadófegyverekkel felszerelt hadseregek képtelenek voltak elfoglalni a védők állásait – innen ered az állásháború kifejezés – és betörni az ellenség területére.
Az embert, technikát és anyagot nem kímélő, egymást érő támadások nem hozták meg az annyira áhított döntő győzelmet. Míg a védőt óvta a lövészárok és a fedezék, addig a támadásra vállalkozó katonának nyílt terepen kellett rohamoznia a mindent elpusztító tüzérségi és géppuskatűzben.” (Lengyel Ferenc: A harckocsi; Rubicon, 1997/7, 39. o.)
|
|
|
| Lövészárok-építési útmutató egy 1914-es brit harcászati kézikönyvből | Légi felvétel a Loos és Hulluch között kiépített lövészárkokról, 1917. július. A német lövészárkok a kép jobb szélén és lent találhatók, a brit lövészárkok a bal oldalon és a kép felső részén. |
|
|
|
|
Lövészárok a harcok közben: tüzelés kézigránáttal és puskával.
|
A katonák a lövészárkokban élték életüket. „Francia nyelvlecke a lövészárokban” – A Literary Digest folyóirat címlapja, 1917. október 20. |
|
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Lövészárok-hadviselés) |
|
"Erre az őrjáratra azt a parancsot kaptam, hogy győződjek meg róla, egy bizonyos német futóárok végpontját éjjel is megszállva tartják-e a németek, vagy sem. Towsend őrmester meg én tíz óra körül indultunk előre, mindketten revolverrel felfegyverkezve. csupasz térdünkre levágott orrú zoknit húztunk, hogy ne villogjon a sötétben. egyszerre mindig tíz métert haladtunk előre a földön, laposkúszásban. A mozgás után mindig kb. tíz percig csak feküdtünk és figyeltünk. átmásztunk a saját drótakadályainkon, aztán végigkúsztunk egy árok mentén, közben újabb drótakadályok szaggatták egyenruhánkat, és addig meredtünk a sötétségbe, amíg forogni kezdett velünk. egyszer elborzadva kaptam fel ujjaimat - véletlenül rátenyereltem egy régi hullára. Kúsztunk, figyeltünk, megint kúsztunk az ellenséges [világító] rakéták fényében halottnak tetettük magunkat, aztán megint kúsztunk, figyeltünk, kúsztunk. A II. zászlóalj egyik tisztje, aki a háború után újra ellátogatott ezekhez a lövészárkokhoz, elmesélte nekem, milyen nevetségesen kis terület volt ez a senki földje azoknak a hosszú, kínos utaknak a látszólagos végtelenségéhez képest, amelyeket meg kellett tenni rajta. (Robert Grawes: Isten hozzád Anglia, 1929; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979)
"Holtfáradtan feküdtünk a gránáttölcsérekben - lövészárkokról már nem lehet beszélni..., ott feküdtünk négy napon át teljesen átázva, fél méter mélyen a mocsokban - a felettünk dübörgő pergőtűz lyukakat tépett a talajba; a sebesültek nyögését és jajkiáltásait halljuk. éjjel-nappal gránáttűz, olykor egyszerre 20-30 lövedék záporozik ránk, betemet majd megint kivet bennünket. a hadnagyunk zokogott, mint egy gyerek, ahogy ott feküdtünk: itt egy kar, ott egy láb hiányzott, amott [valaki] teljesen széttépve... Nem képzelhetitek el ezt a borzalmat, senki sem értheti, aki nem csinálta végig." (Egy francia katona visszaemlékezéséből)